Kereszténység, közélet, politika – beszélgetés Rétvári Bencével
Magyar Kurír
Paulik András
2010. április 30.
Fontos, hogy a keresztény ember aktívan vegyen részt a közéletben, a politikában – mondja Rétvári Bence, a kereszténydemokraták egyik legfiatalabb képviselője, akit a politika és keresztény elvek mindennapi kapcsolatáról is kérdeztünk.
– Hogyan fogalmazódott meg egykor Rétvári Bencében, hogy politikus legyen, ráadásul kereszténydemokrata politikus?
– A világnézetem – családi hátteremnek köszönhetően – adott volt. A jogi és államtudományi (azaz közügyekkel foglalatoskodó) karra jártam az egyetemen, ez szintén a politika felé fordította figyelmemet. Amint az ember bekerül bizonyos közösségekbe, például a cserkészek közé vagy a Katolikus Ifjúsági Mozgalomba, akkor ott megtalálják a feladatok, amivel az egyre nagyobb felelősség is együtt jár. Ez az út pedig előbb-utóbb a politika világával is találkozik. Először nyilvánvalóan csak tájékozódás szintjén. A plébánosunk mindig is szorgalmazta az ifjúság körében, hogy aktívabban vegyünk részt a közéletben. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy ha minél kevesebb keresztény ember veszt részt a politikában, mondván, hogy az valami csúnya dolog, akkor kevésbé fog a politika világa azokról szólni, akik a krisztusi tanítást követik, sokkal inkább a materialista, liberális felfogás jut érvényre.
– Mi a különbség – már ha létezik ilyen – egy politikus és egy keresztény politikus között?
– Erre frappánsan mondhatnám, hogy egy „nokiás doboz a különbség”, de komolyra fordítva a szót: egy keresztény politikusnak van elképzelése a világról, az emberekről, a jövőről, s arról próbálja meggyőzni a többieket, hogy ők is próbálják meg úgy látni a világot, ahogyan ő. Mi keresztény politikusok az evangelizáció egy különös műfaját űzzük, azzal, hogy mi a politikában képviseljük ezt a tanítást. Nekünk akkor is meg kell mondanunk a véleményünket, ha olyan dologról van szó, ami az emberek többségének nem tetszik. Egy karrierpolitikus elolvas egy közvélemény-kutatást, abból megtudja, hogy mi az emberek többségének álláspontja, és ő is azt a véleményt teszi a magáévá.
– Mennyire fér bele a mindennapjaiba a hit és Isten?
– KDNP-s rendezvényeken, választmányokon szinte mindig van közös imádság. Úgy választottam meg a munkatársaimat, és olyan közegben dolgozom, ahol ez a téma nap mint nap felmerül, és mérceként fogalmazódik meg a mindennapokban. Ahol csak lehet, az evangéliumi elvek szerint tevékenykedünk. Jó példa erre, hogy az egyik aktivistát, aki a kampány alatt segített nekem kopogtatócédulát gyűjteni, az egyik kapualjban megráncigálta valaki. Ezt követően először nem a rendőrségre mentünk, hanem felkerestük az indulatos férfit, és arra kértem, hogy kérjen elnézést a munkatársamtól, engesztelődjenek ki egymással, s akkor nem lesz semmi gond. Az illető erre nem volt hajlandó, ezért aztán elmentünk a rendőrségre, és az igazságszolgáltatás útján is szóvá tettük panaszunkat. Keresztény emberként a békességre törekedtünk, sajnálom, hogy végül ez nem rendeződhetett nyugodt keretek között.
– Mennyire mindennapos dolog, hogy az utcán vagy hétvégén is megkeresik Önt az emberek ügyes-bajos dolgaikkal?
– Azt szoktam mondani, hogy fogadóóráimat nemcsak a KDNP-irodában tartom, hanem vasárnaponként – szentmise után – a Szent Imre plébánia lépcsőjén is. Ötletekkel, javaslatokkal, meglátásokkal jönnek oda hozzám az emberek – amit egyáltalán nem bánok. Itt kell megköszönnöm a feleségem türelmét is, aki mindezen beszélgetéseket türelmesen végighallgatja.
– Milyen most az egyház és az állam kapcsolata Magyarországon?
– Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az állam adósa az egyházaknak. Anyagilag több, mint 4 milliárd forinttal, erkölcsileg pedig sokkal többel. Az egyházaknak az a feladata, hogy a morális tartalmakat mindig, minden társadalmi jelenségnél megmutassák; ne szégyelljék elmondani a véleményüket arról, ami körülöttük zajlik; és ezzel segítsék azt, hogy az állam, a közélet ne csak a jogszabályok alkalmazásáról szóljon, hanem egy közös erkölcsi alap mindennapokban történő megvalósításáról is. Az egyházaknak a társadalom sokkal intenzívebb tagjaivá kell válniuk. Természetesen a normatív állami támogatást is rendezni kell, hiszen nem lehet, hogy 12 ezer forinttal kevesebbet adjon az állam az egyházi iskolákba járó gyerekek után, mint a világi intézményekben tanulók részére. Ezek mellett ugyanakkor kiemelném, hogy a nagy mozgalmak elindítását is sokan várják az egyházaktól. Jó példa erre a Városmisszió vagy a 72 óra kompromisszumok nélkül – s ehhez hasonlókban az államnak is hathatósan részt kellene vállalnia, támogatnia kellene az ilyen kezdeményezéseket, mint ahogy ez például a szomszédos Szlovéniában történik.
Rétvári Bence 1979-ben született Budapesten. A piarista gimnázium után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán végezte tanulmányait. Az egyetem után ügyvédként dolgozott 2006-ban lett a budapesti közgyűlés tagja. Az önkormányzati politizálás után 2008-ban, időközi választásokon került be a FIDESZ-KDNP jelöltjeként Budapest 15. számú választókörzetéből az országgyűlésbe, a 2010-es választáson 54,64 százalékkal győzte le ellenfelét.
Magyar Kurír
Paulik András
2010. április 30.
Fontos, hogy a keresztény ember aktívan vegyen részt a közéletben, a politikában – mondja Rétvári Bence, a kereszténydemokraták egyik legfiatalabb képviselője, akit a politika és keresztény elvek mindennapi kapcsolatáról is kérdeztünk.
– A világnézetem – családi hátteremnek köszönhetően – adott volt. A jogi és államtudományi (azaz közügyekkel foglalatoskodó) karra jártam az egyetemen, ez szintén a politika felé fordította figyelmemet. Amint az ember bekerül bizonyos közösségekbe, például a cserkészek közé vagy a Katolikus Ifjúsági Mozgalomba, akkor ott megtalálják a feladatok, amivel az egyre nagyobb felelősség is együtt jár. Ez az út pedig előbb-utóbb a politika világával is találkozik. Először nyilvánvalóan csak tájékozódás szintjén. A plébánosunk mindig is szorgalmazta az ifjúság körében, hogy aktívabban vegyünk részt a közéletben. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy ha minél kevesebb keresztény ember veszt részt a politikában, mondván, hogy az valami csúnya dolog, akkor kevésbé fog a politika világa azokról szólni, akik a krisztusi tanítást követik, sokkal inkább a materialista, liberális felfogás jut érvényre.
– Mi a különbség – már ha létezik ilyen – egy politikus és egy keresztény politikus között?
– Erre frappánsan mondhatnám, hogy egy „nokiás doboz a különbség”, de komolyra fordítva a szót: egy keresztény politikusnak van elképzelése a világról, az emberekről, a jövőről, s arról próbálja meggyőzni a többieket, hogy ők is próbálják meg úgy látni a világot, ahogyan ő. Mi keresztény politikusok az evangelizáció egy különös műfaját űzzük, azzal, hogy mi a politikában képviseljük ezt a tanítást. Nekünk akkor is meg kell mondanunk a véleményünket, ha olyan dologról van szó, ami az emberek többségének nem tetszik. Egy karrierpolitikus elolvas egy közvélemény-kutatást, abból megtudja, hogy mi az emberek többségének álláspontja, és ő is azt a véleményt teszi a magáévá.
– Mennyire fér bele a mindennapjaiba a hit és Isten?
– KDNP-s rendezvényeken, választmányokon szinte mindig van közös imádság. Úgy választottam meg a munkatársaimat, és olyan közegben dolgozom, ahol ez a téma nap mint nap felmerül, és mérceként fogalmazódik meg a mindennapokban. Ahol csak lehet, az evangéliumi elvek szerint tevékenykedünk. Jó példa erre, hogy az egyik aktivistát, aki a kampány alatt segített nekem kopogtatócédulát gyűjteni, az egyik kapualjban megráncigálta valaki. Ezt követően először nem a rendőrségre mentünk, hanem felkerestük az indulatos férfit, és arra kértem, hogy kérjen elnézést a munkatársamtól, engesztelődjenek ki egymással, s akkor nem lesz semmi gond. Az illető erre nem volt hajlandó, ezért aztán elmentünk a rendőrségre, és az igazságszolgáltatás útján is szóvá tettük panaszunkat. Keresztény emberként a békességre törekedtünk, sajnálom, hogy végül ez nem rendeződhetett nyugodt keretek között.
– Mennyire mindennapos dolog, hogy az utcán vagy hétvégén is megkeresik Önt az emberek ügyes-bajos dolgaikkal?
– Azt szoktam mondani, hogy fogadóóráimat nemcsak a KDNP-irodában tartom, hanem vasárnaponként – szentmise után – a Szent Imre plébánia lépcsőjén is. Ötletekkel, javaslatokkal, meglátásokkal jönnek oda hozzám az emberek – amit egyáltalán nem bánok. Itt kell megköszönnöm a feleségem türelmét is, aki mindezen beszélgetéseket türelmesen végighallgatja.
– Milyen most az egyház és az állam kapcsolata Magyarországon?
– Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az állam adósa az egyházaknak. Anyagilag több, mint 4 milliárd forinttal, erkölcsileg pedig sokkal többel. Az egyházaknak az a feladata, hogy a morális tartalmakat mindig, minden társadalmi jelenségnél megmutassák; ne szégyelljék elmondani a véleményüket arról, ami körülöttük zajlik; és ezzel segítsék azt, hogy az állam, a közélet ne csak a jogszabályok alkalmazásáról szóljon, hanem egy közös erkölcsi alap mindennapokban történő megvalósításáról is. Az egyházaknak a társadalom sokkal intenzívebb tagjaivá kell válniuk. Természetesen a normatív állami támogatást is rendezni kell, hiszen nem lehet, hogy 12 ezer forinttal kevesebbet adjon az állam az egyházi iskolákba járó gyerekek után, mint a világi intézményekben tanulók részére. Ezek mellett ugyanakkor kiemelném, hogy a nagy mozgalmak elindítását is sokan várják az egyházaktól. Jó példa erre a Városmisszió vagy a 72 óra kompromisszumok nélkül – s ehhez hasonlókban az államnak is hathatósan részt kellene vállalnia, támogatnia kellene az ilyen kezdeményezéseket, mint ahogy ez például a szomszédos Szlovéniában történik.
Rétvári Bence 1979-ben született Budapesten. A piarista gimnázium után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán végezte tanulmányait. Az egyetem után ügyvédként dolgozott 2006-ban lett a budapesti közgyűlés tagja. Az önkormányzati politizálás után 2008-ban, időközi választásokon került be a FIDESZ-KDNP jelöltjeként Budapest 15. számú választókörzetéből az országgyűlésbe, a 2010-es választáson 54,64 százalékkal győzte le ellenfelét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése